3

Kerekeskút utca
Az Unterrainer-ház udvara
Augusztus havának 3. napja, késő este

URSULA, a kereskedő lánya, tizennégy esztendős volt, Simon pedig, az aranymíves fia, tizenöt. Azt mondták nekik, hogy már nem gyermekek többé, amit ők hittek is, meg nem is. Ismerték egymást, mióta az eszüket tudták, mindketten Tallinnban születtek, és két szomszédos házban nevelkedtek ott, ahol a Csorda utca összefut a Király utcával, együtt baktattak fel a dóm-hegyi iskolába, együtt hallgatták a templomi prédikációkat és az ünnepi miséket.

Simon magas, vékony, erős csontozatú legény volt, kellemesen kancsal, mélyen búgó hanggal, ami, legalábbis Ursulának úgy tűnt, napról napra egyre mélyebben zengett. Néhány évvel azelőtt Simon még a Szentlélek-templom kórusában énekelt, magas, csengő hangon, és Ursula mindig elment meghallgatni.

Ursula vörös volt, és ahogy Simon hangja egyre ércesebbé vált, az ő haja napról napra egyre vörösebben lobogott, úgyhogy Simon azt mondta, hogy az összes tallinni lány közül neki van a legvörösebb haja. Simon ezt az utóbbi időben többször is hangoztatta, mire Ursula azon kezdett tanakodni, hogy a fiú ezzel vajon nem akart-e valami mást is mondani. Különösen az ejtette gondolkodóba, ahogyan ezt Simon kijelentette – „Én úgy hiszem, hogy neked van, Ursula, a legvörösebb hajad az egész városban.” –, és közben mélyen belenézett zöld szemébe, olyan mélyen, hogy a lánynak el kellett kapnia a tekintetét, és azon törte a fejét, hogy vajon mit is akart Simon mondani valójában.

Simon nem volt épp egy szószátyár alkat. Nem szokott mesélni. Nem ismert történeteket. Vagy ha ismert is, néhány mondatban adta elő őket, mintha csak az lenne a fontos, hogy valami megtörtént, és nem annak az elbeszélése, hogy hogyan is történt, mit gondoltak és mit mondtak a történet szereplői. Igen, Simon keveset beszélt, és csak lényeges dolgokat mondott, amiben biztosan hitt, amit tudott, vagy amit igazán fontosnak tartott. Így hát mikor ismét szóba hozta Ursula vörös haját, a lány tudta, hogy ez biztosan nagyon fontos a fiúnak.

Hogy ő, Ursula, nagyon fontos a fiúnak.

Hogy pontosan miképpen is fontos, arra mostanában kezdett rájönni, mikor apja levelet kapott egy üzleti partnerétől, Lübeckből, melyben megkérte Ursula kezét. Ó, hiszen nem volt meglepetés Ursula számára, hogy férjhezmenetelének ideje közeleg, anyja már egy esztendeje rebesgette neki, először csak burkoltan, később egyre nyíltabban. Hogy amint az előkelő nemesek, az összes királyok és hercegek fiaikat és lányaikat a házasság kötelékével kölcsönösen egymáshoz fűzik, úgy a befolyásos kereskedők is. Mindezt azért, hogy a házasság szentségével erősítsék meg jó kapcsolataikat, új szövetségesekre tegyenek szert, és hogy azontúl családi kötelék fűzze össze őket, hiszen senki nem kívánja kárát a rokonának, legkevésbé annak, akihez saját lányát adta feleségül. Így hát Ursulára ugyanazon sors vár, mint nővéreire – egyikük Danzigban[1] élt, a másik Rostockban, ezzel megszilárdítva apjuk üzletének alapjait. És Ursulának anyja lassacskán elkezdett beszélni a házasságról, arról, hogy az ügyes asszony erényes, gyermekeket szül férjének, mert ha ezen kötelességeinek buzgón eleget tesz, akkor nagy megbecsülésnek és tiszteletnek fog örvendeni, és akkor is gondját viselik majd, ha megöregszik, és elhagyja az ereje.

Simon Tallinn aranymívesénél, Casendorpe úrnál inaskodott, inasévei azonban lassacskán leteltek, és nemsokára indulnia kellett a távoli Münsterbe, hogy ott – ahogy abban már korábban megegyeztek – mesterlegénynek álljon apja egyik régi jó barátjánál. Ott majd megtanulja, hogyan kell lübecki módra megmunkálni az aranyat és az ezüstöt, és ha már elég erős lesz, döntenie kell, mely városban fog mesterként tevékenykedni, belépve egy ottani céhbe és a város polgárainak sorába. Onnan választ majd magának feleséget, és ott lesz aranymíves, mert Simon sorsának könyvében ez így van megírva. Ó, hiszen éppenséggel visszajöhetne Tallinnba is, de itt most elég aranymíves tevékenykedik, és bátyja, akinek legényévei nemsokára letelnek Rigában, vissza fog ide térni, mert apja végrendeletében rá akarja hagyni az üzletét.

Ez volt hát Simon és Ursula utolsó közös nyara Tallinnban – úgy látszik, így akarták az égiek.

Már kisgyermekként jó barátok voltak, együtt cseperedtek, együtt játszottak, együtt szaladtak a városfalon túlra a várárok partjára vagy a tavacskákhoz horgászni. Együtt mulattak a város népével a Főtéren, mikor ott harci játékokat vagy vásárt tartottak, mutatványosok jöttek, és vándordalnokok és szemfényvesztők és napkeleti bölcsek, akik tarka ruhába öltözve egyiptomi mutatványokkal ámították az összecsődült nézősereget, tüzet nyeltek, vagy medvét táncoltattak. Együtt vegyültek a tömegbe, mikor a feketefejűek páncélba öltöztek, és lóháton, kopjával küzdöttek meg egymással, megtárgyalták, vajon melyik bizonyul majd vitézebbnek és marad a nyeregben, és mikor Ursula minden egyes összecsapáskor rémülten kiáltott fel, Simon csak elismerően mormolt valamit, Ursula pedig ilyenkor mindig hatalmas biztonságban, védettségben érezte magát, mert Simon is tanult bánni a kopjával és pajzzsal. Minden polgárnak értenie kellett a város védelméhez, városa népének védelméhez, a nők és a gyengék védelméhez. Együtt futottak a Tengeri kapun túlra papagájlövészetre[2], és együtt szorítottak kedvencüknek, együtt ugrándoztak a sokaságban, mikor az újonnan megválasztott pünkösdi király szíve hölgyével végiglovagolt a városon, és ezen a tavaszon Ursula ismét megkérdezte Simontól, hogy ha Simont választanák pünkösdi királlyá, Ursulát ültetné-e a nyergébe.

Ó, Ursula megkérdezte ezt minden áldott tavasszal, sokadik esztendeje, és Simon mindig azt válaszolta, hogy igen, Ursulát választaná, és senki mást, mert Ursula haja a legvörösebb egész Tallinnban.

Ám az idén – jól emlékezett erre Ursula – Simon késlekedett a válaszadással. Lehet, hogy azért, mert Ursula egy kicsit más hangnemben tette föl a kérdést, amire azonban ő maga is csak később döbbent rá. És Simon is máshogyan válaszolt, máshogyan nézett Ursulára, és elbizonytalanodva felelt – nem mintha nem lett volna biztos a válaszban, hanem mintha nehezére esett volna azt kimondania, mintha a szokásosnál többet akart volna mondani, de mégsem merte. És ezzel talán többet elmondott, mint amit Ursula kérdezett.

Már nem gyermekek többé – mondogatták nekik, amit talán el is hittek, és maguk is tudtak, bár sosem beszéltek arról, már nem illendő, hogy ilyen gyakran mutatkozzanak együtt a városban, már higgadtabban és visszafogottabban kellene viselkedniük, és az együttlét idejére rejtett zugokat kezdtek keresni. Mostanában vagy a városfalon kívül, a mezőkön csatangoltak, vagy a városi kertekben, vagy a templomok mögött. Bár nem kellett volna semminek sem máshogyan lennie, hiszen ők végtére mégiscsak barátok, beszélgetnek, játszanak…

Csakhogy az utóbbi időben valahogy nem akaródzott nekik játszani, nem találtak ki közösen új játékokat, emberi dolgokról beszélgettek, és – már amennyit Simon beszélt – önmagukról.

Erre a változásra Ursula néhány hónappal azelőtt figyelt föl, saját magát is meglepte, hogy egyre többször kerülnek szóba gondolataik, vágyaik, önmaguk, a jövő. És talán érzéseik is, csak valahogy burkoltan. Többé már nem vallják meg egymásnak titkaikat, és nem mernek megosztani egymással mindent.

Ha játszanak is, másféle játékot, mint akár egy évvel azelőtt. Ursula nem tudta, mi lehet a neve ennek a játéknak.

Ursula felfedezett egy árnyas zugot az Unterrainer-ház udvarán. A város régi istállóinak falán át lehetett ide bemászni abból a kertből, amit Goswin és Wolze kereskedők házai zártak közre. Úgy tűnt, hogy ennek a szegletnek nincs gazdája, sem Goswin úr, sem Gottschalk Witte plébános, aki ebben az Unterrainer-háznak nevezett hajlékban élt. Egyik oldalról egy terebélyes bokor borította árnyát erre a zugra, a másik oldalról pedig eltakarta az Unterrainer-ház fáskamrája. A kamrától egy keskeny átjáró, melyre a sótároló pincék szellőzőablakai nyíltak, vezetett a házak között az Unterrainer-ház udvarára és ki a Kerekeskút utcára. Régebben talán volt ott egy kapu is, aminek ekkorra már nyoma veszett, így arra gyorsan ki lehetett jutni az utcára. Ha valaki lefülelné őket, az egyikük végigszalad a régi istálló fala mentén, majd átvág egy kertdarabon, hogy aztán ártatlan ábrázattal bukkanjon föl a kerekes kút környékén, és illa berek, nádak erek, elillanjon a Szent Miklós-templom irányába. A másik pedig az Unterrainer-ház udvarán keresztül kisétál a Kerekeskút utcára, mint aki jól végezte dolgát, és a Hosszú-hegyi kapunál arra fordul, amerre jónak látja.

Ez a hely biztonságos volt, itt zavartalanul beszélgethettek, és játszhatták azt a játékot, amit az utóbbi időben úgy megkedveltek. Mikor ma idejöttek, Ursula úgy gondolta, hogy ebben a játékban is lehet nyerni, és a nyertes jutalomban részesül.

Egy farönkön ültek, közel egymáshoz, és Simon arról beszélt, hogy Münster nagy és szép város, a környéke tele gyönyörű kastélyokkal és várakkal és királyokkal, és azok mind pompás aranyékszereket akarnak maguknak, így az ügyes aranymívesnek rengeteg munkája akad.

– Ha az a város olyan nagy, akkor biztosan sok vörös lány is lakik ott, igaz? – kérdezte Ursula, mire Simon azt válaszolta, hogy igen, biztosan.

– Vajon, ha te egyszer feleségül veszel valakit, akkor vörös lányt fogsz választani? – kérdezte Ursula mintegy mellesleg, a lehető legközömbösebb hangon.

A válasz váratott magára. A fiú is megpróbált a közömbösség álarca mögé rejtőzni:

– Csakhogy én nem csak a vörös hajad miatt akarok veled lenni – szólalt meg végül. – Nősülésre pedig még egyáltalán nem gondolok.

– Dehogyisnem, biztosan gondolsz – nevetett Ursula. – Minden fiú elgondolkozik azon, hogy milyen lehet, ha egy nővel házasságban él, vele egy ágyban alszik, és gyermekeik lesznek.

Simon félszegen hallgatott. Ursula válla megremegett, és egy kicsit közelebb húzódott a fiúhoz. Ahogy alkonyodott, egyre vészjóslóbbnak tűnt az Unterrainer-ház. Hiszen azt beszélték róla… azt beszélték, hogy ott kísértetek járnak. Nem mintha Ursula bárkit is ismert volna, aki már látott kísértetet.

– Én nem gondolkozom ilyen dolgokon – bökte ki végül a fiú.

– Tudod, mit mesélnek erről a házról? – váltott hirtelen témát Ursula. – Unterrainerről, a kereskedőről, aki fiatal feleséget hozott a házhoz?

– Alaptalan, szemérmetlen pletyka az egész.

– Egyszer hallottam, amint erről a házról beszéltek. Azt hitték, hogy én nem hallom. Képzeld, azt mondták, hogy Unterrainer, a kalmár, nem akart a feleségével egy ágyban aludni, hanem kegyetlenül kínozta, és az asszony egyre boldogtalanabb lett, mert ő arra vágyott, hogy a szíve olyan férfiért dobogjon, aki szereti őt. Igen szerencsétlen volt ez az asszony. Egyszer aztán jött egy szerzetes, hogy megvigasztalja. De a férj rajtakapta őket, hogy… megcsókolták egymást.

Nem egészen így hallotta Ursula ezt a történetet, de azt a szót, amit hallott, nem merte Simon előtt kimondani. Végtére is ő egy jó családból való lány volt. A fiú azonban dünnyögve tett hozzá valamit.

– Pontosan – folytatta Ursula. – Megcsókolták egymást, de nem úgy, mint a rokonok vagy jó barátok, hanem ahogy férfi és nő, egészen hosszan és.

Itt elhallgatott, mert hirtelen nem is tudta, pontosan hogyan csókolták meg egymást.

– Na, hogyan? – kérdezte meg halkan a fiú.

– Hát úgy, ahogy mi soha az életben nem csókolnánk meg egymást! – vágta rá Ursula. – A lényeg az, hogy a férj rajtakapta, és kardélre hányta őket, aztán eltemette, és azóta járnak kísértetek ebben a házban.

– A kereskedők nem is viselnek kardot – jegyezte meg a fiú, mire Ursula felsóhajtott, és arra gondolt, hogy ennél világosabban már tényleg nem tudja kifejezni, mi jár az eszében. De épp, mikor ez a gondolat végigsuhant az agyán, hirtelen megérezte a fiú csontos kezét a derekán, és kapott az állára egy nyálas puszit, érezte a fiú fogait és pelyhedző szakállát és. talán ez volt minden. A fiú elrántotta a kezét, és elhúzódott tőle.

– Simon – suttogta Ursula, és ebben a suttogásban érződött némi szemrehányás.

– Bocsáss meg! – vágta rá Simon.

– Simon, ó, Simon! – suttogta ismét a lány. Hiszen ő sem tudta, pontosan milyennek is kéne lennie a csóknak, de hogy másfélének, abban biztos volt.

Ebben a pillanatban hallották, hogy valami. megcsikordul. Ami lehetett egy öreg ajtó vagy egy kulcs, vagy lánc, vagy akármi, de mindenesetre innen a közelből jött, és valahogy vészjóslóan hangzott. Ursula összerezzent. De mielőtt bármit is szólhatott volna, lágy fuvallatot érzett, mely émelyítő rothadásszagot hozott.

És akkor látták, hogy megmozdul előttük valami. Valami fehér egyszerre csak ellibbent az alkonyatban, valami furcsa, különös és kísérteties. Egy világos alak, ami egy szempillantás alatt el is tűnt.

Aztán egy hang ütötte meg a fülüket. Síron túli hang, egyszerre mély és magas visítás, hosszú, panaszos nyüszítés jött az Unterrainer-ház falától, és félelmetesen visszahangzott a fülledt nyári éjszakában, nem élő ember hangja volt, borzalmas, gyűlölettel, haraggal és panasszal teli…

Szaladtak is már, együtt, ahogy gyermekként annyiszor, mikor megijedtek valamitől. Futottak, másztak, rohantak, bukdácsoltak, és a fiú erős keze átkarolta és segítette a lányt, a szűk átjárón keresztül a régi istállók falától a kertdarab felé menekültek, aztán el a kerekes kút mellett, míg csak egy hatalmas hársfa alá nem értek a Miklós-templom kertjében. Itt, a szent hajlék közelében csak nem árthat nekik a kísértet!

Zihálva kapkodták a levegőt, és testük egymáshoz simult. Simon ruganyos teste és hosszú karja olyan védelmet nyújtott Ursulának, melyhez hasonlót soha nem érzett. A lánynak semmit sem kellett mondania. A fiú ajka megtalálta az övét. Most már megcsókolták egymást.

Mint igaziból, mint férfi és nő.